Elrabolt életek

Éreztétek már valaha, hogy egy könyv nem véletlenül talált rátok? Még csak azt sem tudnám mondani, hogy én akadtam rá. Böngésztem, s egyszeriben ott volt előttem. Anélkül, hogy tüzetesebben megnéztem volna a borítót, elolvastam volna a fülszöveget, az ajánlásokat, vagy tudtam volna bármit is a szerzőről, fogtam és megvettem a könyvet.

Már előző itt említett olvasmányom, az India elveszett lánya is megdöbbentett, de az Elrabolt életek egyenesen sokkolt. Ez is elragadott, fel- és kihasznált gyermekekről szól. Testvérekről, akiket elszakítanak egymástól, s olyanokról, akik foggal körömmel harcolnak azért, hogy “rabságban” ugyan, de együtt maradhassanak. Ha ezeket számba veszi az ember, minden bizonnyal egy érdekfeszítő történet kibontakozására számít, hisz minden elem adott ahhoz, hogy hasson az érzékekre. Ám ezt a sztorit sem kizárólag az élénk képzelet szülte. A háttérben (akárcsak előző olvasmányomban India sötét oldala), ott húzódik a kőkemény valóság. Egy megtörtént esemény, amely megrázta az amerikai közvéleményt, s amelyről világszerte mindenki hallott az 50-es években.

Persze az, hogy ki miként reagál rá, figyelembe tudunk-e venni minden tényezőt, mielőtt ítéletet alkotunk. egy másik kérdés. Kérdésből pedig felvetődik jó sok. Milyen lett volna ezeknek a gyerekeknek az élete, ha mélyszegénységben nőnek fel? Egyáltalán túlélték volna? Megbocsájtható bűn-e, amit Georgia Tann elkövetett, ha akad a gyermekek között olyan, aki tetteinek következményeképpen jó helyre került, boldog, kiegyensúlyozott életet élhetett egy szerető családban. S még ha ez igaz is, mi történt az eredeti szülőkkel? Önként mondtak le a gyermekeikről egy jobb sors reményében? Vagy csak azért, hogy szabaduljanak a felelősségtől.. Netán elragadták tőlük őket? Tudtak egyáltalán a gyermek létezéséről, vagy elhitették velük, hogy halva született? Ha tudtak róla, keresték, vagy belenyugodtak abba, hogy már semmit sem tehetnek? Mennyiben változtatták meg a gyermekeket a történtek?

S bár, mint azt már a legtöbben tudjuk, minden okkal történik, azt is megtanulhattuk már, hogy még ezekután is maradnak kérdések. Nem túl nagy-e az ár, amit egy kényelmes életért fizetni kell? Volt-e egyáltalán választásuk ezeknek a gyermekeknek?

Kitérhetnék arra is, hogy manapság sok szülőnek nevezett ember önként (meggondolatlanságtól a reklámcélokig széles a skála) teszi ki gyermekét veszélynek, míg a könyvben és a háttértörténetben szereplő szülők jó része egy pénzéhes és szövevényes ármányokat szövő nő karmai közé került, aki sokáig a nyilvánosság előtt a megmentő szerepében tetszelgett.

Ami azonban engem még a felsoroltak drámaiságánál is jobban megragadott, az elsőként a testvérvonal.

Azt hiszem, Lisa Wingate-nél jobban nehéz megfogalmazni, mit jelenthet egy testvér, legyen közel vagy távol:

“De a testvéri szeretetnek nincs is szüksége szavakra. Nincs szüksége emlékezetre se, még kevésbé emléktárgyakra vagy bizonyítékokra. Az olyan mélyen van az emberben, mint maga a szív, és olyan örökkévaló, mint a szívverés.”

A másik, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni, a létező legerősebb hit, hogy visszatalálnak az elveszettek oda, ahonnan elrabolták őket, miközben a létező legmélyebb identitásválságot élik meg. A történet során nem is egyszer Rill-ből May és May-ből Rill lesz. Hol parancsra, hol önként, hol tudatosan, hol észrevétlen.

“Most már a saját nevem is furcsán hangzik számomra. Itt mindenki Maynek hív. Talán Rill még mindig ott van valahol a folyón Camelliával, Larkkal, Fernnel és Gabionnal. Sodródnak a lusta sekély nyári áramlással, nézik az arra haladó hajókat és bárkákat, az ölyveket, amint lassú köreiket rójáka fejük felett, és a halakat lesik a vízben. Rill talán nem több, mint egy történet, amit olvastam valahol, talán olyan, mint Huck Finn vagy Jim. Talán nem is vagyok Rill, és nem is voltam soha.”

“Ettől a véget nem érő ájdalomtól olyasvalakivé válok, akit én magam sem ismerek. Ettől a fájdalomtól olyan leszek, mint ők. Ez tükröződik a húgom arcán. És ez fáj a legjobban.”

“Aztán hagyom, hogy kimossa belőlem a folyó azt, aki már nem én vagyok. Magával vigye azt, ami Rill Fossból megmaradt. Rill Foss, az Árkádiai Királyság hercegnője. A király elment, tehát vége a királyságnak is. Rill Fossnak is meg kell halnia vele együtt. May Weathers vagyok. Senki más.”

S íme a gyönyörű feloldása minden megélt borzalomnak és fájdalomnak:

“Nem szükségszerű, hogy a múltad megszabja a jövődet. Ha egy nő úgy dönt, igenis képes táncolni az új dallamra. A saját dallamára. De csak akkor fogja meghallani ezt a dallamot, ha nem beszél folyton. Mármint…önmagához. Mert az ember folyton igyekszik meggyőzni magát valamiről.”

“Bármennyire szeretjük is a régmúlt melódiáját, bármilyennek képzeljük is a jövő dallamát, mindig a jelen dallamára kell táncolnunk, különben kiesünk a ritmusból, és elvétjük a lépést. Ha olyan zenére akarunk táncolni, ami nem ahhoz a jelenethez tartozik, csak botladozni fogunk. Én elengedtem a folyó dallamát, és rátaláltam a zenére abban a nagy házban. Új életre leltem ott, új anyára, aki szeretett, és új apára, aki türelmesen tanítgatott, nemcak zenére, hanem arra is, hogy újra bízni tudjak az emberekben, és mindig megmaradt annak a jó embernek, akinek megismertem. Persze soha többé nem volt olyan az élet, mint az Árkádián, de jó élet volt. Szerettek, dédelgettek, védelmeztek bennünket.”

Szóljanak e szavak:

“A százakért, akik eltűntek, // és az ezrekért, akik megmaradtak. //Hogy történetüket ne borítsa //a feledés homálya. //Azoknak, akik a mai árváknak segítenek// otthonra lelni, hogy tudják,// milyen értékes a munkájuk,// milyen értékes a szeretetük.”